Sok családban része a tipegős időszaknak, vagyis amikor a gyerkőc 1-3 éves lesz, a TESTVÉR ÉRKEZÉSE témakör. Az édesanya második vagy éppen harmadik várandóssága.
Más ez mint az első volt: más a hangolódás, a kutakodás, a rászánt figyelem, hiszen már nincs annyi szabadidő a várandósságra koncentrálni, ott van már egy kis tipegő (vagy akár több), aki kitölti az időnk és az életünk nagy részét. De a helyzet előnye, hogy most már sokkal rutinosabbak vagyunk, nincs annyi kérdés, aggodalom bennünk, nem érezzük úgy, hogy “minden kanyar mögött valami újdonság vár”, mint az elsőnél.
Ennek apropóján kérdeztem meg 2 ismerős háromgyermekes édesanyát erről a témáról, és készítettem velük INTERJÚT arról, hogy ők és a családjuk, hogyan élték meg a testvérek érkezését, a várandósságaikat:
Milyen volt megélni anyaként az első-, a második- és a harmadik várandósságotokat – szüléseteket?
Teljesen más volt mindegyik: az elsőnél nagyon tudatos voltam, előre “készültem”, sokat olvasgattam, több hírlevélre is feliratkoztam és ott is böngésztem, hogy az adott héten mekkora a baba és mit tud már, mit csinál stb. Sokat simogattam a hasam, énekeltem neki, várandós autogén tréningre is jártam.
Végül az első császárral született, ezért a másodikat természetes úton szerettem volna világra hozni. Emiatt jobban utánajártam az orvosnak, a kórháznak, rendszeresen jártam szülésznőhöz egyéni szülésfelkészítő beszélgetésekre, voltam kismama jógán, dúlánál. Akkor testileg is jobban ráhangolódtam, el tudtam annyira engedni magam, hogy már nem a háttértudás érdekelt, hanem a saját belső jelzéseim.
A harmadiknál már a két nagyobb gyerek mellett érthetően kevesebb időm maradt a pocaklakóval foglalkozni, kevesebbet beszélgettem vele, de a szülés nagyon gyors és könnyű volt, a testem már tudta a feladatát és minden rendben zajlott.
Egyébként mindhárom várandósságot nagyon élveztem, szépnek láttam magam, fotók is készültek rólam.Emlékszem, hogy a megváltozott testemnek nem csak a külső jelei (nevettem, hogy milyen nagy már a hasam, és ugye egyre hamarabb lett nagy pocakom, mert már könnyebben kitágult a bőr, de a látvány nem zavart), hanem a belső, hormonális változások is egyre erősebbek lettek a várandósságokkal. Az elsőnél is rosszul voltam a szagoktól, a kávéról nagyon hamar leszoktam, mert hányingerem lett tőle. A másodiknál pelenkáznom kellett a 2 éves lányunkat, ha tehettem, szívesen átengedtem a férjemnek. A harmadiknál mérgelődve megkértem a barátnőimet, hogy ha majd legközelebb arról ábrándozom, hogy milyen jó lenne még egy babát vállalni, “pofozzanak” fel, mert én ezt a szagérzékenységet és ugyanígy az éjszakai gyakori pisilést nem bírom.
A vajúdás gyorsabb volt, a szülés utáni méhösszehúzódások pedig sokkal erősebbek a másodiknál és leginkább a harmadiknál.
A férjem jelenléte mind a három szülésnél nagyon fontos volt számomra!
Az első még átlényegülés volt egy pörgős, dolgozó nős, fiatal nős életből, egy befelé forduló, a családra szűkülő életre. Főleg a szülésre (ha lehet, természetesre) felkészüléssel (inkább magam és a férjem felkészítésével) telve. Sok-sok idő volt kismama-tornára, önmagamra, az apával együtt való babavárásra, a tágabb családdal való babára hangolódásra. Készülés egy csodára, a hőn vágyott gyermekre az életünkben. Lázas otthonteremtés, mindennek az előkészítése, elrendezése.
A második várandósság egy tipegő mellett ért bennünket, ott már külön szervezés kellett minden, babára- és szülésre készüléshez, ott már arra a szülésre készültem, ami a babának jó, a babára hangolódtam, már sokkal kevesebb idő maradt apával készülni, viszont annál több a kis tipegővel – készíteni a kistesóra, egy finom elválásra anyától. Akkor már a kis “tipegő-nagytesó” kente apa helyett a hasamat és beszélt a babácskához a pocakban.
A harmadik várandósság már csak nagyon kevés külön hangolódást engedett a kétgyermekes hétköznapokban, a harmadik már belecseppent a zajos életbe, ő apát kevésbé, de a két tesót, hangjukat, kezük simogatását, az esténkénti közös mesélés közbeni odabújását annál inkább megtapasztalhatta bentről és egy zajos családot kapott sok-sok programmal, intézménybe járással. Kapott két rutinos, érett szülőt, akik már nem aggódtak apróságokon és már sokkal befogadóbbak, akik nyitottan fordultak felé, … amikor éppen tudtak rá is figyelni.
Mit tapasztaltatok a párotokon, a közeli családtagokon az első, a második és a harmadik baba érkezésénél?
Fontos, hogy időben és pontosan le legyen szervezve, hogy ki jön át vigyázni a gyerekekre szülés alatt. Mi úgy jártunk a harmadiknál, hogy a szomszédunkat kellett megkérni, hogy vigyázzon picit a gyerekekre, mert a nagyszülők olyan lassan készülődtek, hogy nem értek át időben a város másik végéből taxival. Ez kb 10 perc volt, de nekem nagyon fontos volt tudni, hogy jó kezekben hagyom ott a nagytesókat. Úgy éltük meg, hogy a természetes szülésnél a férjemnek több dolga volt, jobban bevonódott. Bár a császár általi szülésnél neki adták oda először a babát, így ott meg ezért alakult ki már az elején egy különleges kapcsolat apa és a baba között.
A gyerekek legkönnyebben a harmadik testvér érkezését viselték. Már nagyon várták, testvérvárós könyveket olvastunk együtt. A második baba érkezésekor nehezebb volt, előfordult hatalmas hisztiroham, például mikor a pici szopizott, így a nagytestvér nem tudott odaülni az ölembe. A harmadiknál a két nagy már nagyon szépen játszottak együtt (5 éves és 2,5 éves), ezért a középsőnek kevésbé volt trauma, ahogy én láttam.
Az 5 éves lányom nagyon aranyos volt, amikor készülődtünk, vajúdtam otthon, többször odajött, átölelte a nagy pocakom és izgatottan kérdezte, hogy akkor most mindjárt kibújik a baba? Ez már az lesz? Nagyon örült neki. A nagyszülők nagyon örültek, próbáltak többet segíteni. A harmadiknál volt olyan rokon, aki nem örült annyira, ők megálltak kettő gyereknél, azt hangsúlyozva, hogy a három már sok lenne és azóta is ezt próbálják bizonygatni, hogy ők mennyivel jobban döntöttek, mert nekünk nincs időnk mindhárommal ugyanolyan sokat foglalkozni. Nem szeretem, ha beleszólnak ebbe
A nagyszülők mindhárom gyereket önmagáért szerették, de más-más szerepkörbe kényszerültek mindháromnál. Az első teljes rajongás, várakozás volt és ráeszmélése annak, amit annak idején ők megéltek szülőként és ami azóta már máshogy működik.
A másodiknál a nagyszülők – bölcsen – sokat segítettek az elsőszülöttnek a kistesó érkezése miatti traumájának enyhítésében és a kisgyermekes hétköznapok tehermentesítésében, a harmadik babánál pedig próbáltak egyenlően megadni minden unokának egy kis külön figyelmet.
Mi tanácsolnátok anyukáknak, családoknak, hogyankészítsék fel jól a nagyobb gyerkőcöt a kicsi(k) érkezésére?
Az jó, ha könyveket olvasnak neki(k) erről a témáról, nagyon sok elérhető, a Borinak kistestvére lesz-től az Anna, Peti, Gergő-sorozaton át a Kistestvér születikig.
Azt fogadjuk el szerintem szülőként, hogy ez egy természetes folyamat, át kell élnie a nagyobbnak a féltékenységet, ezt nem tudjuk megspórolni neki. A gyermek ne nyomja el a negatív érzéseit, adja ki magából. Lehetőleg legyen hetente külön időnk a nagyobbikkal, pl. 1-2 óra különprogram, amikor azt csinálunk közösen, a kistestvér nélkül, amit ő szeretne. Vagy minden este, amikor apa át tudja venni a babát, foglalkozzunk csak a nagytesóval, semmilyen babasírás ne tudjon ettől eltántorítani (lehetőleg előtte szoptassuk meg, a többi teendőt apa is el tudja majd végezni). “
Hasznos lehet egy játékbaba ajándékba, babakocsival vagy pici csatos kendővel, babahordozóval, akiről a nagytestvér anyukaként vagy apukaként gondoskodhat. Ha óvodáskorú, a szerepjátékok sokat segíthetnek a kistestvér érkezésének a feldolgozásában. Játsszuk el, hogy panaszkodik nekünk, milyen sokat sír az ő kisbabája. Mondjuk el neki, ő ennyi idősen milyen gyönyörű, ügyes stb. baba volt, nézegessünk közösen fotókat erről az időszakról.
Az első gyereknek szerintem a legnehezebb, és az első kistesó a legnehezebb. Az egész család rá figyel, róla szólnak a napok és utána jön egy babácska, akit vár, és aki nagyon édes, de mégis egy valaki, aki nála erősebben igényli, hogy rá (is) figyeljenek. Minden kistesó az anyával való szimbiózisból penderíti ki az eddig legkisebbet, de a legelsőnél a legnagyobb ez a törés. A későbbi gyermekeknél ez kevésbé erős, ők abba születnek bele, hogy osztozni kell, hogy ott vannak a tesók.
A mi életünk abszolút ezt igazolja. Nálunk a harmadik gyermek tette egésszé a családot, az elsőszülöttünk is szereti és a másodszülöttünk is sokkal enyhébben vette az érkezését, kevésbé volt féltékeny rá.”
Könyvekkel (pl. Tesó lettem, Peti, Ida és Picuri, Mi Micsoda sorozat, A sehány éves kislány, Anna, Peti, Gergő, ami most hirtelen eszembe jut, a szülők magukat is pl. Testvérek féltékenység nélkül könyvvel), sok-sok kapcsolódással, szeretettank-feltöltéssel, együtt történő babavárással, és annak kialakításával, hogy ne csak anyával legyen mindig a gyermek, hanem járjanak társaságba, gyermekes családokhoz, legyen egyedül nagyszülőkkel, legyen ebben egy kialakult rutin. És ne féltsék agyon a kicsit a nagytól.
Sajnos kár azt gondolni, hogy ha jól csináljuk, megússzuk a féltékenységet. Nem, csak enyhíthetünk rajta. Ezt el kell fogadnunk.
És amire mindig figyeljünk, hogy mindig legyen minden gyermeknek külön ideje, amikor kettesben van anyával!
Volt-e valami váratlan vagy vicces történet, a testvérvárások alatt, ami örökre beivódott a család legendáriumba/narratívába?
Mentünk sétálni a gyerekekkel és a kisebbik hordozóban rám volt kötve, mikor az egyik nagy testvére megijedt, hogy hol van a baba, mert nem látta. És aggódva kérdezte, hogy őt nem hozzuk? “
Nekem nincs testvérem így az elejétől fogva csodálattal és meghatódva néztem, hogy amint megszületett az első testvér, mennyire akarta a nagyobbik tolni a babakocsiban, milyen szeretettel nézte, becézgette. Ha jött hozzánk ismerős, büszke volt rá, mindenkinek meg akarta mutatni. Később, amikor a kicsi is nagyobbacska lett, olyan szépen eljátszottak együtt.
Amikor a másodikat vártuk, és az első trimeszterben voltam, kiderült, hogy akivel egy közös banánt majszolt a kislányom, bárányhimlős lett másnapra. Innen kezdve nehéz hetek következtek, ami alatt a kis beszélni éppen megtanult lánykánk folyton Bee-zett. Szerencsére nem lett semmi gond és ez azóta már egy kedves történet.
Amikor babamozira vittük a kis ovis nagytesót, akkor csalódottan jött ki az ultrahang végén, hogy ő azt hitte, hogy “igazi” mozi lesz, sötéttel, popcornnal.
Nálatok hogy zajlott a kistestvér érkezése? Meséljetek nekünk!